2007. október 19., péntek

Pandóra szelencéje (a történetet Bibóca küldte a versenyre)

Amikor a cella ajtaját rám csapták, elátkoztam magam, amiért nem tudtam ellenállni annak a trikónak. Nem is volt drága! Az egész cécó, a rendőrség, az út a kapitányságra olyan kínos és megalázó volt. Nem vagyok bűnöző!

– Hívja fel a férjét! Hazamehet vele! – mondta kihívó arckifejezéssel az egyik fiatal rendőr és egy telefonkészülékhez kísért.

Végig úgy bánt velem, mintha egy vásott kölyök volnék, akit lopáson kaptak és meg kell leckéztetni. Útban a telefon felé azon zakatolt az agyam: mit mondjak Neki? Biztos nagyon dühös lesz rám!

– Szia kicsibébi! Mi van? – a hangja simogatóan szólt a kagylóból.

– Az a helyzet édesem, hogy... ööö... értem tudnál jönni? – dadogtam teljes zavarban.

– Hol vagy? – kérdezte meglepetten.

– Hát ... az V. kerületi rendőrségen.

– Jézusom, jól vagy? Mi történt?

– Jól vagyok, majd mindent elmesélek, ha ideérsz! Siess, kérlek!

Majdnem sírva fakadtam, amikor az őszinte aggodalmat hallottam a hangjában, feldúlt volt. Pedig még nem is tudja, hogy milyen kellemetlen helyzetbe hozom őt! Ekkor a hadnagy kivette a kezemből a kagylót, és bemutatkozott Ivánnak.

– Tájékoztatnom kell Uram arról, hogy a feleségét bolti lopáson kapták és ezért hoztuk be az őrsre... igen... hogyne... viszontlátásra!

Hófehér arccal bámultam a fickóra, és nem bírtam ki, hogy meg ne kérdezzem tőle.

– Mit szólt?

A férfi gúnyosan rám vigyorgott.


– Sejtheti...


Remegő lábakkal mentem vissza a zárkába. El akartam süllyedni szégyenemben. Hogy tehettem ilyet!? A szívem a torkomban dobogott, amikor szóltak, hogy itt vannak értem. Szemlesütve léptem az előcsarnokba, Iván épp aláírt valamit, egy rendőrnő beszélt hozzá.


…– ezért nem tettek végül feljelentést, de a következő alkalommal, már nem leszünk elnézőek!


– Értem, köszönöm! – ráncolta gondterhelten a szemöldökét a kedvesem.


Aztán észrevett. Az arca komoly maradt, de tett felém pár lépést. A rendőr a karomnál fogva tartott egészen addig, amíg odaértünk hozzá. Amint a tiszt elengedte a kezemet, én rögtön az Ivánéba kapaszkodtam. A szemtelen zsaru pedig, a férjem szemébe nézve derűs arccal közölte.


– Ha az én feleségem lenne, én a térdemre fektetném és rózsásra verném a hátsóját, az biztos!


– Kösz a tippet! Viszlát! – felelte szemrebbenés nélkül Iván és elindult kifelé, kezemmel a kezében.


Gyilkos pillantást vetettem a rendőrre búcsúzóul, de az kedélyes mosollyal viszonozta. Iván, útban a kocsi felé, nem szólt hozzám. Beszálltunk. Zavartan dadogni kezdtem.


– Ne haragudj, kérlek, magam sem értem mi ütött belém, én...


– Hagyd abba, jó? Csendet szeretnék! – mondta fáradtan.


Megdermedtem. Biztosan gyűlöl engem. Némán ültünk hazafelé a kocsiban. Amikor hazaértünk elvonult a dolgozószobájába, tudomást sem véve rólam. Még csak nem is veszekedett velem, vagy kiabált. A szívem szakadt meg. Úgy éreztem, nem bírok tovább így egy percet sem. Eszembe jutott a hadnagy gonosz megjegyzése. Elindultam a dolgozószobába. Iván a kanapén ült és cigarettázott a lakás egyetlen dohányzó helységében. A lábához kucorodtam a szőnyegre. Nem nézett rám.


– Szeretnék kérni valamit! – kezdtem. Lassan a szemembe nézett.


– Nem tudom megérteni, miért tettél ilyet – mondta halkan.


– Én sem, és épp ezért megmagyarázni sem. Nagyon-nagyon bánom az egészet. Arra kérlek, hogy kiabálj velem, büntess meg, találj ki bármit! Fektess a térdedre és verj el, ahogy az a bunkó tanácsolta, akár minden nap, csak kérlek, bocsáss meg és szeress újra engem! – sírva öleltem át a lábát és könyörgően néztem rá.


Elgondolkozott. Ahogy rám nézett, abból láttam, ő is szenved. Csalódott bennem.


– Rendben, te tolvaj szarka! – mondta kissé megenyhülve. – Kitalálok valami jó kis büntit, hogy tudd, hol a helyed. Kicsit elkóboroltál.


Úgy éreztem, máris megbocsátott. Látta az őszinte kínlódásomat, és ez elég volt. A többit már csak az én lelkiismeretem tisztaságáért, és az ő tekintélyéért teszi.


– Két hétig leszel büntetésben. Nem mehetsz sehová, csak munkába, a gyerekért és haza! Érthető? – teljesen felélénkült. – És este elfenekellek... jó erősen... hú, az kemény lesz! – kaján mosoly játszott a szemében, láthatóan izgatónak találta a gondolatot.


A vacsora jó hangulatban telt, a kisfiúnk nagyon eleven volt, Ivánnak is jobb lett a kedve. Az én bűntudatom azonban nem múlt. A gyomromat markoló szégyen és valami különös bizsergés égett bennem az esti büntetés miatt. Persze talán csak viccelt. Nem tudtam elképzelni, hogy igazán elver. Vacsora után visszament a dolgozószobába, és pedig megfürdettem, lefektettem Tomit. Iván nem jött elő a kuckójából, így én is megfürödtem és hálóingbe bújtam. Bementem a hálóba és előszedtem a másnapi ruhákat. Egyre nagyobb lett bennem a feszültség. Ha komolyan veszem, amit Iván mondott, akkor itt az ideje a büntetésnek, de mégsem történik semmi. A férjem ekkor bedugta a fejét a szobába, és mosolyogva intett, hogy kövessem. Nagyot dobbant a szívem, és remegő léptekkel követtem. Mire odaértem, megint a kanapén terpeszkedett és mélyet szippantott égő cigarettájából. Résnyire nyitott szemmel, nyugodtan nézet rám. Tekintetében különös tűz égett.


Fejelemet lehajtva, némán álltam előtte, vékony hálóingben, az izgalomtól reszketve.


– Gyere! – súgta rekedten és elnyomta a csikket.


A szégyen az arcomba tódult, és éreztem, ahogy a vérem az ereimben lüktet. Állja a szavát! – gondoltam.


Mezítláb, lassan lépkedtem felé. Felállt, mikor odaértem hozzá. Éreztem forró leheletét az arcomon. Könnyedén szájon csókolt és végigsimított az arcomon, egészen magához ölelt. Végigsimogatta a hátamat, majd kezét a fenekemre tette és belemarkolt. Lassan ereszkedett vissza a kanapéra és megfogta a kezemet. Gyengéden az ölébe vont.


Arra gondoltam, hogy még sohasem fenekeltek el. Illetve egyszer igen, még kislány koromban a papám. De csak arra emlékszem, hogy milyen szörnyű volt, amikor azt kérdezte tőlem: ezért mennyit érdemelek a fenekemre. Azt szerettem volna akkor, ha kisegérré változhatok, és elbújhatok a szekrény mögé.


Most egészen más érzés volt. Ennek a helyzetnek volt valami perverz bája. A férjem térdén hasalok, és azt várom, hogy elnáspángoljon. Halálosan zavarba ejtő. Úgy éreztem magam, mint egy kurtizán. Vánszorogtak a pillanatok. Megszégyenülésen csúcspontjaként, éreztem, ahogyan felcsúsztatta a hálóingemet a fenekemről.


– Húzzuk le ezt a szexi bugyit is! – mondta hűvös nyugalommal.


A bugyi könnyedén csúszott a földre.


– Nna..., akkor, ahogy megbeszéltük, következik a kis enyveskezű megbüntetése. Kezdhetem, ugye?


Nyikkanni sem bírtam. Megalázó volt pucér seggel feküdni annak a férfinak az ölében, akit imádok.


– Akkor kezdem, jó? – kérdezte nyomatékkal még egyszer.


– Ühümm – nyögtem kényszeredetten, csak, hogy a kínos előjátéknak vége legyen.


Az elsőt csak pár másodperc múlva ütötte. Kár, hogy nem láttam az arcát. Az ütés nem volt túlságosan fájdalmas. Az villant át az agyamon, hogy nem túl nagy-e a meztelen fenekem, ahogy szabad prédaként kínálkozik fel kedvesem mohó kezeinek. De rögtön kizökkentem a merengésből, mert sorra jöttek az ütések, melyek elkezdték csípni, marni, égetni a popómat. Ugyanakkor kimondhatatlanul izgató és vadító élmény is volt. Arra gondoltam, hogy ezután a szőnyegen fogunk szeretkezni, őrjítő szenvedéllyel, feledve mindent. A fenekem kezdett égni, lángolni Iván kitartása közben. Erős ütéseit hangos csattanások kísérték, a testemen fájdalom és kéjhullám ömlött át, minden csapás után. Egyre éhesebben vártam, hogy a magáévá tegyen, és mivel a fájdalom egyre erősebbé vált, ficeregni kezdtem az ölében.


– Fáj? – kérdezte és abbahagyta a verést.


– Igen – nyögtem hangosan, majd hozzátettem – kicsit...


– Akkor rá kell kapcsolnom! A popsid kezd szép piros lenni – hallottam a hangján, hogy vigyorog – Jó kis munka ez!


És újra fenekelni kezdett egyre keményebben, egyre erősebben.


– Te komisz, te rossz, te haszontalan!


A fenekem egyre érzékenyebb és forróbb lett, igyekeztem visszafojtani a nyöszörgést, de hamarosan sikolyok hagyták el a torkomat. Nem tudtam uralkodni magamon és a bennem tomboló érzéseken. Iván tenyere fáradhatatlanul csattogott a hátsómon, amit mozgatva igyekeztem kitérni az ütések elől, teljesen sikertelenül.


– Ne riszálj bébi! – kért kedvesen – Még hátravan jó pár ütés. Ne feledd milyen komoly hibát követtél el! A büntetés nem lehet komolytalan. Erősen el kell, hogy paskoljam a kis valagadat, hogy megtanuld a leckét. Rajtad fogom tartani a szemem. Az ember azt hinné, hogy ha 3 éves fia van, őt kell nevelnie, de nem. A feleség az, akit meg kell rendszabályozni néhány alapos fenekeléssel.


A monológ közben szaporán járt a keze, én izzó tűzgömbként érzékeltem a fenekem. Minden csapás csak olaj volt a lobogó tűzre. A bűntudat nem engedte, hogy könyörögjek a befejezésért, de a fájdalom könnyeket csikart.


– Mára ennyit! – és egy utolsót húzott a fenekemre.


A térdemre csúsztam és szipogva kucorogtam a földön. Felállt és felhúzott engem is. A számhoz érintette a száját, de nem csókolt meg.


– Te ribanc! Te szuka! Te dög! – hörögte és megharapta a számat.


Végre vad szenvedéllyel estünk egymásnak. Úgy tűnt a fenekelés mindkettőnk tüzét felkorbácsolta. Mintha csak előjátéka lett volna az éjszakai ölelkezésnek. Csodálatos élményben volt részünk. Szeretkezés után a karjaiban feküdtem boldogan és szerelmesen. Kezét a parázsló popsimra szorítottam.


– Érzed milyen forró?


Pajkos fénnyel a szemében válaszolt.


– Holnap kipróbálhatjuk fakanállal... vagy vonalzóval, nem? A változatosság gyönyörködtet!

Nincsenek megjegyzések: